Annie Cresta Viadala, 1. fejezet

Apa hangjára ébredek.
-Annie! Kelj fel, még elkésel!
Pár pillanatig még nem fogom fel, hogy mi történik. Aztán beugranak a dolgok: hogy ma van az aratás. De nem akarom felfogni. Kétségbeesetten kapaszkodok szakadt párnámba, hátha vissza tudok zuhanni nyugodt álmomba, melyben nincs Viadal, nincs aratás, nincsenek körzetek, nincs semmi és senki, csak a végtelen tenger és én.
     De az álomkép elúszik, a szemem felpattan, és már nem tudok nem gondolni arra, hogy lehet, ma látom utoljára a Negyedik körzetet. Nem látom többé a tengert. Nem látom a piacot. Nem látom apát. Nem látom anyát. És nem láthatom többé a házunkat. Összeszorul a szívem, a testemen remegés fut végig. De ha így lesz, akkor sem fogom elfelejteni a körzetünket. Soha. Végiggondolom mindazt, ami fontos nekem.
    A gyönyörű házunkat. Át kell szelni az egész piacteret, hogy hozzáférhessünk, mivel az iskola és a halfeldolgozó gyár is a piac túloldalán van, csak apának van könnyű dolga: Ő naphosszat horgászik, és a tenger felől jön vissza. Persze apró, alacsony tetejű, foltos, álladóan halszag van, de én akkor is imádom. Fehérre meszelt fala van és alacsony nádteteje. Az első ajtón át  rögtön a konyhába jutunk. Innen két ajtó nyílik: baloldalt a fürdőszobába juthatunk, ha az előttünk lévő ajtón megyünk tovább, a hálóba juthatunk, ami függönnyel két részre van osztva. A középsőből szintén egy ajtó nyílik: ezen túl már nincsenek szobák, csak körülbelül egy kilométeres utat láthatjuk, ami a tengerhez vezet. Imádom ezt a helyet!
   Úgy látszik, túl sokáig méláztam, mert apa megint kiált.
-Annie! Hahó! Hasadra süt a nap!
  Felállok a hideg agyagpadlóra, és körülnézek a szobában. A függöny miattam van a szobában. Apa szerint kiskoromban, egészen pontosan öt évesen, jártam egy tehetősebb barátnőmék házában, és láttam, hogy ott neki külön szobája van. Amikor hazajöttem, állítólag addig sírtam egy saját szoba után, amíg meg nem született apáék fejében a gondolat: a régi, nagy függönyt előkotorták a piacra szánt dolgok ládájából, és  felakasztották nagy vaskampókkal a plafonon lévő gerendák egyikére. Az emlék felidézése kellemes érzéssel tölt el, és megnyugszom valamelyest.
   Én egy matracon alszok a földön, de anyáéknak saját vaságyuk van. Tiszta rozsda már. Még az esküvőjükre kapták a körzettől, akkoriban minden esküvőn ajándékoztak valami nagyobbat az ifjú párnak.
A takarók mindkét ágyon ugyanolyanok: ütött-kopottak és foltozottak, mint az elválasztó függöny. Az én matracom mellett egy vödör kagylóhéj van. Ezeket gyűjtöm. Van egy nyakláncom is. Egy erős fajta tengeri hínárra vannak felragasztva kagylók. Apának van egy különleges gépezete, amiből ragasztó jön, ez megtartja a kagylókat.  Ha különlegeset találok, feltűzöm rá. Eddig öt van rajta. Két ezüstösen csillogó, egy fehér pöttyös sárga, egy fekete csíkos vörös, és egy egyszerű, de csodaszép halványrózsaszín.
  Van még egy faládám, ebben a ruháimat tartom. Mind ugyanolyan: tengervíz-illatú, halványkék és halványzöld rövidujjúk, egy meleg, foltos fekete pulóver és két farmer: egy rövid  és egy hosszú. Van még itt egy iskolai egyenruha: mocsárzöld hosszúujjú rajta egy fehér négyessel, a körzetünk számával, és hozzá egy ugyanilyen színű szoknya.
  Anyáék részén három láda van: egy a piacra szánt dolgokkal, egy anya cuccaival és egy apa cuccaival.
Az ablakok kör alakúak, anyáék részén egy és az én részemen egy van belőlük. A tengerre néznek.
   Gyorsan kiszaladok a fürdőszobába: szemben velem egy tükör. Egy teknő, tele vízzel mellette áll. Gyorsan lemosom az arcom, majd ránézek a másik oldalon lévő kosárra. Mint minden a fürdőszobában, ez is barna. Rajta egy szép, halványzöld egyberuha van, egy fekete cipő és egy fésű. Felhúzom a ruhát, kifésülöm a hajam, és belelépek a cipőbe. Megnézem magam a tükörben. Bevallom, szeretem a kinézetemet. Apáéra emlékeztet.
  Hosszú és dús vörösesbarna hajam van. Mélyzöld szemem. Az arcomat, az orromat is szeplő borítja. Idegesnek látszok a tükörben, de belül nem ideges vagyok. Félek. Ez több, mint idegesség.

 Kimegyek a konyhába, és gyorsan bekapok egy darab kenyeret, amin halhús van. Apa anya kezét fogva mosolyog rám. Leplezni akarja, de halálra van rémülve. Ő is barna hajú, de kék szemű. Arca neki is tiszta szeplő. A keze megvaskosodott a sok horgászattól, de a szíve ugyanúgy vajból van, mint azelőtt, hogy horgász lett volna. Merthogy őt úgy léptették tovább szállítóból. Nem volt valami ügyes, meg is korbácsolták érte. De mivel szükség van emberekre az ellátáshoz, beállították horgásznak. Ezt pedig nagyon jól csinálja. Anya mellette ül. Ő süketnéma. Már az volt a születésemkor. A halfeldolgozó gyárban mondjuk elég sokan süketek, mert ott minden gépnek iszonyatos hangja van, de ő látta, amikor apát először megkorbácsolták. Azóta meg sem szólal. Sehogy nem lehet rávenni. Neki szőke haja van, hosszú és dús, mint nekem. A szeme olyan, mint az enyém. Nem nagyon tudok vele beszélgetni, ezért apát sokkal jobban ismerem. De ugyanúgy szeretem mindkettőjüket. Ellátnak, reggelit készítenek és vacsorát, minden este és reggel megölelnek. Boldog család vagyunk a sok boldogtalan között. Merthogy a legtöbb csonka család. Akik háromszor ellenszegülnek a Kapitóliumból jött Békeőröknek, halottak. Apa már kétszer szegett szabályt. Kiömlött a halszállító kocsija. Ez egy. Aztán egyszer nem ment dolgozni, mert elcsúszott, és kitört a karja. Ez kettő. Még csak korbácsolást kapott, de azt kétszer. Egyszer előttem, egyszer, mikor már megvoltam. Azóta, mióta láttam a másodikat, mindenkitől félek. Ha anyáékon kívül valaki hozzámér, összerezzenek. Ha Békeőrt látok, szédülni kezdek, és le kell hajtanom a fejem, ha nem akarom elsírni magam. Ha a Viadalt kell néznem, egyszerűen nem tudok aludni.
   A reggeli nagyon finom. Imádom a hal ízét. Ritkán ehetünk, havonta egyszer-kétszer. Merthogy egy heti halmennyiség nyolcvan százalékát a Kapitólium kapja. A többit havonta osztják szét a piacon a dolgozó emberek között. Csak a dolgozók között, és köztük is csak pénzért. Elég gyorsan elfogy, mert a 18 év fölötti emberek nagy része a dolgozik.
 Apa megkérdezi:
-Izgulsz? Csak mert nem kell. Tudod, nem iratkozol föl tesszeráért, és...
-Apa! Tudod, hogy izgulok. De ne beszélj róla! Mert...-nagy levegőt veszek- ne beszélj a Viadalról.
-Rendben. Nem akartalak fölzaklatni...
Soha nem beszélünk a Viadalról. Messziről kerüljük a témát az egész körzetben. De ilyenkor nem lehet elhallgatni. Némán eszünk tovább.
 Tíz perc múlva elindulunk az aratás helyszínére. Át a piacon, néhány házsoron és néhány sikátoron. Megérkezünk. Anyáék hátrébb állnak. Mindketten megölelnek és rám mosolyognak. Én nagy levegőt veszek, és előre megyek a gyerekekhez. Ekkor érkezik meg a kísérő, Lesliana Torrier.
 A haja arany-kék csíkokkal van tele, de azért látszik még valamennyi a feketéből is. Mondjuk, ez lényegtelen, ha a formáját nézzük. Vagy húsz kiló zselé lehet rajta, ugyanis tökéletes szívecskébe van formázva, egy kilógó hajszál nélkül. Az arcára arany festékkel szintén szívecske van festve, a szemfestéke és az ajka hidegkék. A ruhája egész normálisnak lenne mondható, ha esetleg nem lenne beborítva aranyflitterrel. Ujjatlan, és rövid szoknyarésze van. Hosszú szárú csizmája kék, a kesztyűje is. Idegesen szól a mikrofonba.
-Jó reggelt, kedves, drága körzetem! Remélem, mindenki jól érzi ma magát! Csodás napra ébredtünk!Gyönyörűre! Csodás nap lesz a mai! Kiválasztunk egy szerencsés lánykát és egy kedves, drága fiúcskát! Éljen a 70. Éhezők Viadala! De most nézzünk meg egy varázslatos videót! A Kapitólimból hoztuk nektek!
 Úgy nyávog, mint egy macska, és minden egyes mondat után engedélyez magának egy vihogást. Amúgy diszlexiás. nem tudom, hogyan választhatták ki pont őt egy alapvetően felolvasós munkára.
   Ezt a részét már mindenki unja. De én nem unom. Csak félek, hogy egyszer majd a nevemet nyávogja.
 Megnézzük a videót a Kapitólium dicsőségéről. Egy nagy kivetítőn megy. De én nem figyelek oda. Amint vége, Lesliana műkönnyekkel a szemében újra megszólal. Ez rosszat tesz a szívecskéinek az arcán, elkezdenek folyni.
-Oh! Elnézést, de ettől a videótól úgy elérzékenyülök! Olyan csodás dolgokat tett értünk a Kapitólium, nem? Például ezt a Viadalt! Szóval kezdjük is...a hölgyekkel.
 Kesztyűs kezével belenyúl a bal oldali üvegládába, megkeveri, majd nagyon lassan kihúz egy cetlit. Rosszullét tör rám. Megfogom a hasam, elkezdek remegni, és imádkozom, hogy ne legyen a nevem a cetlin.
    Néma csönd van.
Majd Lesliana megszólal:
-Jaj, nem bírom kiolvasni! De próbáljuk meg!-vihorászik idegesen.-Anne Cri..mi ez...Cra..Anne Criste!
 Felsóhajtok. Anne az osztálytársam, mindig viccelődtek a nevünkkel, hogy mennyire hasonló. Anne döbbenten felkiált.
-Nem!
De a Békeőrök ráncigálni kezdik a lányt, aki lebénult a döbbenettől. Azonban Lesliana újra megszólal:
-Jaj, sajnálom kedvesem, tényleg nem! Rosszul olvastam. Engedjétek el! Kedvesem, ne sírj, de sajnos nem te leszel a szerencsés.Egy kis baki, de vicces! -vihorászik. Már hogy lenne vicces?! Most rémisztett halálra egy lányt!-  Az igai kiválasztott...Annie Cresta!
 Ez az én nevem. Nem. Nem lehet. Nem csinálok semmit, hátha nem vesznek észre, de az emberek hátrébb lépnek körülöttem. Két Békeőr mellém lép, és az egyik meglök. Ettől megjön az eszem, mert utálom, ha valaki hozzámér. Ha most elindulok a halálom irányába, akkor büszkén indulok el. Nem fog senki toloncolni. Felemelem a fejem, és gyors léptekkel elindulok, noha minden testrészem, sőt, még az agyam nagy része is sikítva tiltakozik ellene. Könny buggyan ki a szememből, de gyorson letörlöm. Belül viszont kitör belőlem a sírás. Hányingerem van, émelygek, a szám megremeg. De megyek.
  Lesliana megint megszólal, de hozzám alig ér el, amit mond. Anyáékat bámulom, és próbálom leküzdeni a fizikai fájdalmat, amit érzek. Mondjuk, akkor meg jön a szellemi fájdalom. Inkább nem törődök vele. Apa lehajtja a fejét, és kezébe temeti az arcát. Némán zokog. Anya csak áll, összeszorítja az ajkát, és behunyja a szemét. Őt nem ismerem annyira, de azt tudom,  hogy soha nem sír. Soha. Taps hangzik fel, mikor Lesliana kéri. Engem senki nem ismer. Nem vagyok társasági ember. Túlságosan félek mindentől é mindenkitől. Persze nem annyira, mint a Kapitóliumtól. Lényeg, hogy mindenki tapsol, mert az nálunk szabályszegés, ha nem tapsolunk.
-És most az urak jönnek! Milyen izgalmas!-szól Lesliana, és kihúz egy cetlit a jobb oldali üvegdobozból.-A kiválasztott...Piel Sihgun!
 Egy 16 év körüli srác némán feljön a színpadra. fekete haja van és kék szeme. Eléggé izmos. Amennyire tudom, a halrakodóknál dolgozik iskola után. Láttam néhányszor, de nem ismerem. Szerencsémre.
 Megint taps, majd két Békeőr betoloncol minket egy kis szobába. Bejönnek a szüleink. Anya és apa némán leül mellém. Átölelnek, és apa csak ennyit mond egész idő alatt:
-Tudsz úszni. Kerülj a vízhez. Ne bízz meg senkiben!
Nem válaszolok. Süketnémának érzem magam, mint anya. Meg fogok halni. Ez már biztos.
 Az óra letelik, de anya még átnyújtja a kagylónyakláncom. Van rajta egy újonnan ragasztott kagyló. Levél alakú, felfelé fordított levél. Apa szerint a nagyapám mutatott egy játékot, amiben ilyen formájú ábra is van, valami kártyajáték volt. Felteszem. Még utoljára megfogom a kezüket, aztán egy Békeőr elrángat. Ekkor már nem bírom tovább. Kitör belőlem a zokogás. Ráborulok a padlóra, és elájulok.
Mikor felébredek, egy luxusvontaban vagyok. Egyszerű, fehér hálóingben egy ágyban. Egy szekrény van mellettem, a vonat falaiba a 4-es szám és hullámok vannak vésve. Mögöttem egy kád, előttem egy hűtő. Oldalt hatalmas ablakok és fotelek. Felkönyökölök az  ágyban, és nézem az éjszakai fényeket. Azt képzelem, hogy már halott vagyok. Úgyis az leszek pár nap múlva. belezuhanok az ágyba, és álomtalan álomba merülök.